„Sokféle ember van a világon. Van, aki alkalmazkodó, hajlik, amerre a szél fújja; van, aki masszív, erős, minden csapást kibír, s olyan is van, aki képlékeny, formálható, mint az agyag… És vannak a „kínai porcelán emberek”.Szinte áttetszőek, könnyen megrepednek, könnyen törnek, pedig nagyon értékesek. Néha ezeknek az is elég, hogy túl közel kerülnek egymáshoz, és máris megtörténik a baj. Elég egyetlen érintés.”

Az emlékek felidézik férjének arcát, aki sokáig a biztonságot jelentette számára: „De én szabad akartam lenni. Annyira szabad, hogy tévedhessek, hibázhassak…

” És a féktelen erővel fellobbanó utolsó szerelmet is: ,,Annyi gyöngédség, óvó, féltő asszonyi érzés gyűlt fel bennem… A való életben akartam ezt a sok kincsemet megmutatni, odaadni…”.

Hatalmas szabadságvágya adott neki elég erőt ahhoz, hogy dacoljon az idővel, az élettel, hogy akkor búcsúzhasson el a földi színpadtól, amikor ő akar.