30 évvel ezelőtt egy kilencéves kárpátaljai kislány arra lett figyelmes, hogy estefelé a szülei izgatottan készülődnek, ünnepi ruhát öltenek. Amikor az édesanyja a tükör előtt állva épp a száját rúzsozta, megkérdezte tőle, hová mennek? Erre ő sejtelmes mosollyal csak annyit válaszolt: színházba! Meglepődésében tágra nyílt a kislány szeme. Nem hallott még ilyesmiről. De úgy képzelte, varázslatos hely lehet, ha a szülei ennyire várják…

Sin Edina nem tévedett. Azon az estén színház született! Kárpátalja első hivatásos, magyar nyelvű színháza, amely 1993. október 23-án tartotta első előadását Shakespeare Szentivánéji álom című komédiájából. Csodás és embert próbáló időszak kezdődött egy maroknyi társulat életében. Vidnyánszky Attila a kijevi színművészeti főiskola magyar nyelvű osztályának végzős hallgatóiból hívta életre a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat. Állandó játszóhelyük, saját próbatermük még nem volt, roppant szerény anyagi támogatásban részesültek, de hittek önmagukban, hittek az alapítójukban, s hittek a művészet erejében, így pár esztendő alatt olyan alkotóközösséggé forrtak, amely már csak dacból is meg akarta mutatni a világnak: élnek, léteznek, dolgoznak, és értékes előadásokat teremtenek! Beckett, Boccaccio, Csehov, Örkény, Madách, Csokonai, Szigligeti művei elevenedtek meg általuk – gondolatiságukban, színpadi megvalósításukban mind-mind erőteljes produkciók. Nem véletlenül nevezik Vidnyánszky Attila rendezői világát költői, vagy totális színháznak, hisz minden érzékszervünkre egyszerre hat; szöveg, zene és látvány oly markánsan erősíti az intenzív színészi jelenlétet, hogy az összhatás katarzist kelt.

A beregszászi színház születésekor még általános iskolás kislány, Sin Edina időközben felcseperedvén – szülei hatására és irodalmi vonzalma okán – kíváncsi volt a teátrum előadásaira. Többször és több helyütt is találkozott velük, hisz Kárpátalja-szerte tartottak tájelőadásokat, jelen voltak kisebb fesztiválokon és közösségi rendezvényeken. Felsőfokú tanulmányaiban aztán összefonódott az irodalom, s a színház iránti rajongása. Bölcsészdiplomával a kezében már nem csak nézőként járt a beregszászi teátrumba.

– 15 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni színházi vonalon a beregszászi főiskola színházi évadának közönségszervezőjeként – meséli. – Az volt a cél, hogy rendszeres színházba járásra szoktassuk a hallgatókat, mert ennek addig nem volt hagyománya.

Edina néhány éven át végezte ezt a feladatot, s vele párhuzamosan a Debreceni Egyetem doktori iskolájába járt. Itteni kutatásainak mi más is lehetett volna a témája, mint az irodalmi művek színpadi adaptációja Vidnyánszky Attila beregszászi korszakában, különös tekintettel a költői színházra. A családalapítás ugyan rövid időre kiszakította a munkából, ám utána főállású közönségszervezőként tért vissza teátrumába.

– Sokáig nem akartam elvállalni a beregszászi színház vezetését, mert számomra hatalmas felelősség ezt az értékes örökséget megőrizni és továbbvinni. Különösen azért ódzkodtam tőle, mert kicsik voltak még a gyermekeim. De ahogy jöttek az újabb feladatok, nagyszabású projektek, s egyre inkább beleláttam a színház működésébe, megszerettem mindent, ami ehhez a világhoz tartozik. Ezt a különleges közeget, ezt a valóságtól talán elrugaszkodott, de mindenképpen nagyon igaz és szép légkört, és ma már el sem tudom képzelni az életemet nélküle. A hadiállapot alatt, 2022 márciusában neveztek ki a színház élére, de a beregszászi színház jótékonysági alapítványát már több mint három éve vezetem.

 – A háború kitörésének napján, 2022. február 24-én éppen Magyarországra tartott a társulat.

– Tiszakécskére indultunk a Tóték előadással, s a két határ között ért minket a hír, hogy Oroszország hadat üzent Ukrajnának. Komoly döntés elé került a megrémült társulat, hisz az sem volt biztos, hogy a férfiak, ha átkelnek a határon, aznap éjjel haza tudnak-e jönni a szeretteikhez, vagy hogy a későbbiekben újra átléphetnek-e a határon, hogy a tájelőadásainkat és a külföldi vendégjátékainkat megtartsuk. De ott, a senkiföldjén a társulat tagjai mindannyian úgy döntöttek: nem hagyják cserben a közönséget!

– Egy ilyen helyzetben nem lehetett könnyű épp a Tótékat játszani.

– Feldúlt érzelmek, kibillent lelki egyensúllyal töltött órák előzték meg a színpadra lépést. A színészek a bőrükön érezték a háború borzalmait, a fejünk felett zajló váratlan drámai történések erejét, a kiszolgáltatottságot, s mindezt ugyanabban a pillanatban meg kellett jeleníteniük a színpadon is. Elementáris erejű volt a valóság és a művészet eggyé olvadása! És azóta még nyomasztóbb az örkényi atmoszféra, hisz időközben megtapasztaltuk Tótné kiállásának és magatartásának igazságát a saját életünk mindennapjaiban is. Hogy mit meg nem teszünk a családunkért, s mennyi áldozatra kényszerülünk annak reményében, hogy megóvjuk és biztonságban tudjuk a szeretteinket, és emberfeletti erővel próbáljuk a normális mederbe terelni ezt a kizökkent életet, hogy visszataláljunk a régi rendhez.

– Itt ragadtak Magyarországon, de azonnal segítő kezekre találtak.

– Valóban. Alapító-főrendezőnk, Vidnyánszky Attila biztosította az elhelyezésünket, és március elején dolgozni kezdett velünk. A Petőfi-emlékév kapcsán egyébként is készültünk A helység kalapácsát színre vinni, de ezt a munkát a kedvünkért előre hozta, s félretéve minden egyéb elfoglaltságát, elkezdtük a próbákat. Nagy segítséget nyújtott nekünk a Nemzeti Színház teljes munkatársi köre is, és egy emberként mozdult meg az anyaországi színházi szakma. Sorra jöttek a felkérések, aminek nagyon örültünk, hisz azt mondtuk: nem segélyt szeretnénk, hanem játszási lehetőséget, hogy tudjunk mi is adni valamit, és érezhessük a méltóságát annak, hogy képesek vagyunk játszani. Így történhetett meg, hogy 2022 májusának végén bemutathattuk az előadásunkat, méghozzá a Pécsi Harmadik Színházban, ahonnan az első meghívást kaptuk, és akikkel régóta ápolunk szoros szakmai kapcsolatot. Náluk láthatta a közönség először A helység kalapácsát, amit három alkalommal is eljátszhattunk ott. A Tótékkal is sokfelé jártunk Győrtől Kaposváron, Székesfehérváron, Miskolcon és Nyíregyházán át a baranyai Ördögkatlan Fesztiválig, s idén már késő őszre is vannak meghívásaink.

– Örkény remekműve 19 éve van a színház repertoárján. Mikor látta először?

– Ott voltam a beregszászi bemutatóján 2004-ben, még a helyi művelődési házban. Emlékszem, az ungvári egyetemről tartottam éppen haza diákként autóbusszal, s rohantam a helyszínre, már ott vártak a családtagjaim is. Ötszáz ember ült a nézőtéren! Boldogok voltunk, és büszkék a mi színházunkra!

– Van rá példa, hogy egy előadást, melyet ilyen hosszú időn át játszanak, Vidnyánszky Attila időközben „átrendez”. A Tótékkal is megtörtént ez?

– Csak kisebb változtatások vannak az előadásban, alapvetően az eredeti formájában játsszuk azt máig; a színészeink pedig ugyanazzal a lendülettel és fáradhatatlan odaadással léteznek a színpadon estéről estére. A szereposztás módosult annyiban, hogy Orosz Melindától tavaly, közel 18 év után a kaposvári egyetemen tanuló, szintén kárpátaljai születésű színinövendék, Polyák Anita vette át Ágika szerepét. És érthető módon néhány momentumban reflektál az előadás napjaink háborús történéseire.

– Folyamatosan ingázik Budapest és Beregszász között, hiszen továbbra is szervezik a beregszászi színházi életet is.

– Az Örkénynél ábrázolt küzdelmet látom most Kárpátalján a magyarok körében is, az ukránok körében is, a beregszászi színház munkatársainak körében is. Felbomlott az eddigi jól megszokott működésünk, nem úgy telnek a napjaink, ahogy szeretnénk. Az otthoniaknak most a légiriadók fenyegetettségével, a bizonytalansággal, a naponta jelentkező, hosszú órákon át tartó áramszünettel kell szembenézniük. De próbáljuk tartani az életet. Nagyon sokat segít ebben a felbolydult világban, hogy a színházba belekapaszkodhatunk. Nemcsak mi tartjuk a színházat, a színház is tart minket. És tudjuk: ennek a borzalomnak egyszer vége lesz! Hisszük, hogy nemsokára a beregszászi színház nagyszínpadán, békeidőben tudunk majd játszani, a kárpátaljai magyar közönséggel találkozni, a mostani hátráltató körülmények nélkül – ezt a pillanatot látjuk magunk előtt. Hosszú az út idáig, de mindannyian Kárpátalján tervezzük a jövőnket. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy most, háború idején is mindent megtegyünk azért, hogy megmaradjon a kultúrának ez a szegmense, hisz nemcsak egy kulturális intézményről van szó, amikor a beregszászi színházról beszélünk, hanem a kárpátaljai magyar közösség egyik alappilléréről, megtartó oszlopáról is!

– Mik a soron következő feladatok?

– Tervezzük a színház jövőjét, szervezzük a konkrét programjait, bemutatóit, a rendszeresített előadásait; várjuk az április elejétől június végéig tartó nagyszabású Színházi Olimpiát, melynek idén Magyarország ad otthont, s erre új produkcióval készülünk: a marosvásárhelyi Spektrum Színházzal közösen állítjuk színpadra Shakespeare: Vihar című drámáját Török Viola rendezésében. A magánéletben pedig azt szeretném, ha a férjemmel együtt meg tudnánk óvni a gyermekeinket attól, hogy ez a háború traumatizálja őket. Bár a háborús emlékeik nyilván megmaradnak, hisz gyakorta az óvóhelyen kezdik vagy folytatják a tanórákat, de hiszek abban, hogy szeretettel és gondoskodással még ilyen körülmények között is át lehet menteni olyan értékeket, amelyek mentén nevelni és tanítani szeretnénk őket. Kárpátalja pedig ezen értékek szempontjából nagyon jó hely.

Csató Andrea