Örkény István a Kulcskeresőkről (interjú-részletek)

,,Én amióta írok, a kezdettől mostanáig, voltaképpen mindig ugyanarról írtam. A mi korunkról, s benne mirólunk, a mi népünk jelenéről. Ebbe születtem, ebben éltem, ezt tartom fontosnak. Voltaképpen úgy is mondhatnám: arról írok, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok. Ezt tudniillik mi magunk sem látjuk mindig tisztán. Van úgy, hogy alábecsüljük magunkat, és akkor elfog egy kisebbrendűségi érzés; van úgy, hogy túlbecsüljük magunkat, és akkor azt álmodjuk, hogy mindent jobban tudunk mindenki másnál. Márpedig egy kis népnél életkérdés, hogy fel tudja mérni azt, mire képes, mire futja az erejéből, és hol van a korlát, ahonnan nincs tovább…

Az alulmaradáshoz több évszázadon át gyűjtöttünk tapasztalatokat, ezalatt fejlődtek ki azok a magyar gének, melyek működésbe lépnek, mihelyt egy kudarccal kellene farkasszemet nézni…

A statisztikai többség a balsikert elviseli, túléli, sőt egy egészségesen logikátlan logikával sikerré is tudja eszményíteni. Ahogy szervezetünk a betegség párjaként magában hordozza a gyógyulás erőit, akként működnek lelki életünk fehér vérsejtjei, melyek megölik a kórokozót, feledtetik a vereséget, s varázsolnak vesztesből győzőt. Hogy hasznos-e, ha egy nép álmodik, vagy káros? Nyilván mi csak úgy tudunk létezni, hogy kicsit hozzáálmodunk mindig valamit a valósághoz…

Arra jöttem rá, hogy a mi viszonyunk a valósággal nem egészen reális. Mi nagyon sokszor élünk úgy, hogy átköltjük a dolgokat – talán rászorulunk erre néha, de nem mindig szorulunk rá. Álmokat építünk magunknak, a múltat álmodjuk valami mássá, mint ami volt. Tudnék egypár történelmi dátumot mondani (de nem szívesen mondok dátumokat), amikkel kapcsolatban nem egészen azt érezzük, ami a valóság volt. S akkor született meg bennem ez a drámai gondolat, hogy én ezt a vonásunkat megszemélyesítsem. És egy álmodót teszek a színpadra! Megírok valakit, aki álmokat ad az embereknek…

A Kulcskeresők minden szereplőjének, ahogy már szokás, van neve, csak a Bolyongónak nincs neve, se lakcíme, se mestersége. Ő a semmiből jön, és a semmibe megy. Ő a mi álmodni tudásunk. Még a magyar szóhasználat is őt bizonyítja, mi ugyanis az életet elviseljük, de az álmokat – így mondjuk – kergetjük. És nem elkergetjük ám, sőt, futunk, hogy utolérjük őket, hogy beléjük csimpaszkodhassunk, a bolondítónkba, a megmentőnkbe, a jobb jövőt ígérőnkbe – az összes Fórisok a maguk Bolyongójába.”