Stílusérzék. Ez kell, hogy legyen Varsányi Anna sokirányú tehetségének esszenciája. A lényegi vonás, melytől éppoly sikeres drámaíró, mint jelmez- és díszlettervező, fordító vagy grafikus. Van mire büszkének lennie, de ezt az érzést nem engedi meg magának a halk szavú, szerény alkotó.

– Hamar kiderült, hogy jól rajzolsz, szereted a zenét, s vonzódsz a könyvekhez?

– Nem, szerintem semmi sem derült ki. Normális gyerek voltam, bár görcsösen igyekeztem jó tanuló lenni. Nagyon ment a matek, a kémia, s a kéttannyelvű gimnáziumnak köszönhetően elég jól megtanultam angolul, az utolsó évben olaszul is. A Képzőművészeti Egyetemre nem vettek föl, így lettem angol-olasz szakos a szülővárosomban, Szegeden.

– Akkor kerültél közelebb a színház világához?

– Előbb a komolyzene szeretete jött. Középiskolásként láttam az Amadeus című filmet. Teljesen elvarázsolt. Onnantól kezdve én semmi mást nem csináltam, csak hallgattam a Bartók rádiót. Amikor elkezdtem az egyetemet, úgy döntöttem, mindenképpen meg tanulnom hangszeren játszani, ezért beiratkoztam egy zeneiskolába. Hatévesek társaságában tanultam csellózni. És énekeltem az egyetemi kórusban. Meg ott voltam minden hangversenyen. A csoporttársaimmal pedig beszökdöstünk a Szegedi Kortárs Balett előadásaira. A színházra mindig is úgy gondoltam, mint varázslatos helyre.

– Fiatal édesanyaként pedig újabb irányt kerestél a tanulásra.

– Amikor a gyerekek megszülettek, akkor vetettem bele magamat a divattervezésbe. Remek, hároméves képzés volt ez, az Iparművészetiről jártak le Szegedre a tanárok. Lelkesedtem az efféle munkákért, mert belefértek az őrült ötletek is, őrült zenékkel… Bármibe kezdek, azt teljes odaadással csinálom. A grafika mindig jelen volt az életemben, az egyetemen több kiállításon is bemutatkozhattam. Ezek révén ismerkedtem meg Székhelyi Józseffel, a Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatójával, s be-bedolgoztam az ottani marketingeseknek. Így szép lassan a szakmai szálak mind a színházhoz vezettek. Székhelyi értékelte a tudásomat, és odavett dramaturgnak.

– Hivatásos olvasóból miként váltál íróvá?

– Sosem akartam írni. De nyolc évvel ezelőtt a munkám a nyíregyházi színházba szólított, ahol egy beszélgetés alkalmával Horváth Sándor színművész említette, hogy szívesen játszana monodrámát. Jól van, akkor majd írok neked! – vágtam rá azonnal. Ebből persze nem lett semmi, de az alapötletből született egy háromszereplős darabom, amit Budapesten már bemutattak, s most állítja színpadra Tarsoly Krisztina Békéscsabán. A címe: Az öltöztető. Akkor különösebben nem készültem arra, hogy folytassam az írást, ám dramaturgként megismerkedtem Bognár Róberttel, akinek a neve a csodálat tárgya volt számomra gyerekkorom óta. Ugyanis ha rabul ejtett egy-egy idegen nyelven írt könyv magyar szövege, kíváncsi voltam, ki fordította. Egy sor kedvenc regényemet: az Előttem az életet, A virradat ígéretét, A gyilkos higiéniáját, meg Az élet vasárnapját is ő! Félve mutattam meg neki, amiket írtam, de türelmesen végigolvasta, és biztatott, azt mondta, lát bennem fantáziát. Így lett a mesterem. Ő javítja, véleményezi, lektorálja először a darabjaimat. Nagyon sokat tanultam tőle és rengeteget köszönhetek neki.

– Honnan meríted a témáidat?

– Egyszer csak eszembe jutnak, vagy Bognár Róbert ajánl valami érdekeset. Van egy füzetem, abba jegyzetelgetek. Tíz éve, amikor Szilágyi Annamarival, a Szegedi Nemzeti Színház vezető színésznőjével nagyon sok kihasználatlan energiánk volt, kitaláltuk, hogy nyaranta létrehozunk egy színházi előadást a Városháza udvarán. Ezt az ötletet föl is karolta az ottani Ifjúsági Ház Rendezvényközpont. Az első két évben még nem én írtam, de kezdettől fogva ő rendezi ezeket a bemutatókat. Ide könnyedebb témák kellenek, szórakoztató vígjátékok. Az Anyák és lányok ötlete – amit 2021-ben a budapesti Turay Ida Színház Fergeteges látogatás címmel, Pásztor Erzsi főszereplésével mutatott be – karácsonyi elkeseredésemben született. Nem szeretem ugyanis a karácsonyt, mert ahelyett, hogy jó kedvem lenne, rossz van. Persze, van néhány darabom, ami komolyabb, abszurdabb, társadalomkritikus színmű. Az eprésző kislányt Alföldi Róbert rendezte a Budaörsi Latinovits Színházban. Attól, hogy keményebb témát érint, ezen is lehet nevetni, mert nekem nagyon fontos a humor, az, hogy az emberek a színházban jól érezzék magukat.

– Az íróasztalod fiókjában, felteszem, lapulnak még kéziratok.

– Akad néhány merészebb egyfelvonásosom. Ezeket nyilván soha, sehol nem mutatják be. Az elmúlt 8 évben 20 drámát írtam: jobbára kevés szereplős kamaradarabokat, ám vannak köztük monodrámák és 8-10 szereplős színművek is. Nem hittem, hogy a szegedi bemutatókon kívül bárhol másutt is színpadra kerülnek a műveim. Tudom, hol a helyem, nem nevezem magam írónak, inkább úgy fogalmazok, hogy szoktam darabokat is írni. Ezt éppúgy alkalmazott művészetnek tartom, mint a plakát-, a díszlet- és a jelmeztervezést. Én mindent azért csinálok, hogy saját magamat elszórakoztassam, s persze, hogy eltartsam a gyerekeimet. Örülök, hogy ilyen változatos a munkám. Igaz, az ízlést nem lehet mérlegre tenni, de azt remélem, hogy a magam állította mérce magas, van egy bizonyos belső igényem és egy kiváló mesterem, emiatt tudom, mit adhatok ki a kezemből és mit nem. Ezerféle tevékenységet űzök, ezért sosem jutok olyan magasságokba, mint aki csak egyvalamit csinál egész életében. De én ezt nem bánom, inkább a sokféleségnek, a változatosságnak örülök. Bár néha azon morfondírozom, miért nem létezik olyan állás, ahol az embernek kizárólag az a feladata, hogy regényeket olvasson, s ezt busásan megfizetik. Ilyen főállású regényolvasó szívesen lennék!

– Ráadásul ezt nemcsak magyarul, angolul és olaszul tehetnéd, ugye?

– Amikor a Nancy-i Operaháztól kaptam felkérést egy jelmeztervezésre, az volt a feltételük, hogy tudnom kell franciául. Ezért egy év alatt megtanultam. Bár a munkát végül visszamondtam, de végre eredetiben olvashattam Romain Gary regényeit. Legutóbb oroszul tanultam meg, mert tolmácsolnom kellett Jekatyerinburgban. Az egyik kedvenc kortárs orosz drámaíróm, Nyikolaj Koljada: A topmodell című darabjából készítettünk nyári előadást Szegeden, és amikor a szerzővel intéztem a jogdíjat, elkérte az előadás felvételét. Annyira megtetszett neki, hogy a produkciót meghívta a Kortárs Drámák Nemzetközi Fesztiváljára. Az orosz irodalom mindig elvarázsolt. A Fergeteges komédia eredeti címét (Anyák és lányok) Turgenyev Apák és fiúk című regénye ihlette, tiszteletből egy mondatot is idézek tőle, amikor a Nagyanyus emlegeti egyik ifjúkori kérőjét.

– Amikor megtalált Vincze János felkérése, mi volt számodra szimpatikus a Pécsi Harmadik Színházban?

– Először a repertoárotok. Teljesen elámultam azon, hogy a legkedvesebb szerzőimet játsszátok, jelentős szériában: Örkény István, Székely Csaba, Martin McDonagh, Émile Ajar műveit. Aztán eljöttem hozzátok, és rácsodálkoztam a színházépületre: imádom a retrót, és ezeket a szocialista épületeket, még a kék csempés mosdóitokat is! Nagyon tetszik annak az időszaknak a magyar irodalma. Élvezném, ha egyszer ilyen stílusú darab díszletét és jelmezeit tervezhetném valahol.

– Mik a terveid a közeljövőre?

– Én sosem tervezek; várom és remélem, hogy megtalálnak új, izgalmas feladatok!