A darab az első perctől az utolsóig a pályán innen, az öltözőben játszódik. Hősei – két partjelző és egy futballbíró – a játékosok és a nézők szemében főszereplők, de valójában az élet játszmájának perifériára szorult statisztái. Pedig a bíró büszke arra, hogy fontos és sikeres férfiú, hivatalában az igazgatói rangig vitte, de szíve szerint mégis a pályán szeretne karriert csinálni. FIFA-bíró szeretne lenni.
A két partjelző két világ, csak sárga zászlóik egyformák. Az idősebbik nagyhangú, széles gesztusú vagány, akire a pálya körül többször is rávetődött a gyanú árnyéka. Hogy korrupt-e valóban, nem tudni, de tény, hogy a darab (és a mérkőzés) kezdetére már mindent eltolt, amit csak lehetett: házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénztelen, magányos. Partjelző társa már ránézésre is egy rakás szerencsétlenség: alkoholista, ábrándos, gátlásos és élhetetlen. ,,Művész” ragadványneve azonban jelzi, valamivel mégiscsak különb társainál. Ő legalább hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben. Ehhez képest versei dilettánsan komikus zengemények, szerelme pedig otthagyta és a hűtlen kedves soha többé nem főz a meccsnapokon sóskát sült krumplival a szerelmes partjelzőnek.
Az az igazság, hogy a szerzőt nem nagyon érdekelte, merre vezet kisszerű hőseinek az útja. Beérte azzal, hogy meglesi és kihallgatja őket, a parttalan fecsegéseket a meccs előtt, a szünetben és a mérkőzés után. A tettek lehetőségétől megfosztott szereplőknek – nemcsak ebben a darabban, hanem a pályán és öltözőn kívül is – eszköze és fegyvere a szó. Szavakból rajzolódik ki a három férfi szoros, de barátinak nem nevezhető kapcsolata. A szavak közé rejtve bukkan felszínre a sorsokat megrontó féltékenység. A kisemmizett, pórul járt férfiak bosszúját látjuk és kárhoztatjuk, amikor a bíró folyamatosan megalázza a neki alárendelt partjelzőket. A piti provokációra kisszerű bosszú a válasz. És a következmény mégis végzetes. Egressy eseménymozaikjai, ha jól rakjuk ki őket, arra figyelmeztetnek, hogy éppen ilyen jellegtelen és eseménytelen maga az élet, és nemcsak a periférián. A hőseihez hasonló kisemberek így csúsznak el sorra az útjukba helyezett banánhéjon, így veszítik el – a pályán kívül – a meccset. Tragédia egyikükkel sem történik, csak éppen ott rekednek esélytelenül a periférián, és legfeljebb az életük megy rá.” (Részletek Földes Annának a Criticai Lapokban megjelent írásából)