Tiszavirág: bátran a párkapcsolatokról

Mi megengedett egy párkapcsolatban, s mi nem? – ezt a kérdést járja körül a Pécsi Harmadik Színház és az Oberon Társulat legújabb osztályterem-színházi előadása. Háy János: Völgyhíd és Kai Hensel: Klamm háborúja című drámája után ez már a harmadik közös, komplex színházi-nevelési programunk.

– Szeretem, ha minden produkciónál keresünk és kipróbálhatunk valami újdonságot, s nem ismételjük az egyszer már jól bevált színházi formákat, megoldásokat, eszközöket sem. Nem könnyű, de törekednünk kell rá. Ez afféle alkotói hitvallásom – mondja Ákli Krisztián drámapedagógus, a Tiszavirág című színházi-nevelési program rendezője. – Gyakorló középiskolai tanár lévén, folyamatosan tapasztalom, milyen kérdések foglalkoztatják a fiatalokat, mi az, ami aktuálisan érinti, érdekli őket, s nem csupán egy személynek vagy kisebb csoportnak a problémája, hanem szélesebb kör számára fontos. Azt hiszem, a párkapcsolat ilyen téma. Rendkívül kevés példa áll a fiatalok előtt, hisz a szülők jó része elválik. Ezért állítottuk most programunk középpontjába azt a kérdést, hogy mit szabad és mit nem egy párkapcsolaton belül? Felelős vagyok-e a saját és a párom boldogságáért? Magunkban hordozzuk-e a párkapcsolati sikertelenséget? Mikortól számít valami fizikai vagy verbális erőszaknak? És hogy jön mindezekhez a szerelem?  Én nem tudom a megoldást, ezért nem is adok válaszokat, hanem színházi formába öntött, közös gondolkodásra hívok fiatalt és felnőttet, diákot és tanárt.

– A korábbi komplex színházi-nevelési programok jelentős irodalmi alapra támaszkodtak.

– Most a Tiszavirágnál nem használtunk föl ilyet. Úgy indult a munka, hogy a három játszónak a központi kérdéskör kapcsán született improvizációit kezdtem én külső szemként, irányítóként egyfajta dramaturgiai rendszerbe helyezni, így jött létre a szövegkönyv a próbafolyamat alatt. Három hét alatt született meg, de nincs kőbe vésve, hanem még mindig alakul, formálódik. A bemutató előtti hetekben szeretek meghívni egy-egy próbára drámatanárokat, színházi neveléssel foglalkozó szakembereket, akiknek kikérem a véleményét, és elgondolkodom rajtuk. Ez most is így történt.

– Kik játszanak az előadásban?

– Szalai Barbara, Arató Máté és Fenyvesi Mihály. Mindhármukkal több ízben dolgoztam már, színjátszó táborokból ők is ismerik egymást, de így együtt még nem játszottak korábban. Színészileg nagyon izgalmas feladat vár most rájuk, főleg a két fiúra, ugyanis minden előadáson a nézők döntik majd el, hogy melyikük lesz a központi szereplő, ennélfogva aznap a másikuk játssza az összes többi férfi figurát. Így nekik valójában két előadásra kell fölkészülniük.

– Izgalmas kérdés, hogy ők a kezdeti improvizációkba vajon beépítették-e a saját élményeiket?

– Felteszem, hogy egyes motívumokat igen, hisz ez a munkamódszer nem tudja kívül hagyni a saját élményeket, de itt jön az én feladatom, hogy ezt határok között tartsam. Mégis, ettől lesz a játékmód is hihetetlenül személyes, de ügyelni kell arra, hogy ne a saját sebek föltépéséről, önmarcangolásról vagy önigazolásról szóljon az egész. Nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy ne legyen didaktikus, semmit ne magyarázzunk túl, s a játék úgy legyen személyes, hogy közben más számára is átélhetővé váljon. Napjaink vibráló digitális világában rendkívül nehéz a nézők figyelmét huzamosan fenntartani, ezért változatos formanyelvet alkalmazunk az életjátékszerű prózai színháztól a fizikai színházon át az énekig. A felhangzó dalok a könnyűzene és az alternatív zene határán mozognak, Eklics Dániel digitális technikával dolgozta át a U2, az Elefánt zenekar, az Amorf Ördögök és a Bojtorján együttes egy-egy ismert számát.

– Miként zajlik majd az előadás és a hozzá kapcsolódó feldolgozó foglalkozás?

– Ezúttal nem különül el egymástól a kettő, mert a feldolgozó részek folyamatosan beépülnek az előadásba, így állandó interakcióban születik meg a komplex színházi-nevelési program. Az előadás bizonyos pontjain moderátorként megszakítom a játékot, s a nézőknek kell dönteniük a folytatás irányáról, az addig látottak ismeretében. Nem a színháznak van alárendelve a pedagógiai program, inkább fordítva: a színház egy alkalmazott formája a személyiségfejlesztésnek. Nagyon szeretném, ha régió-szerte sok-sok diáknak és pedagógusnak játszhatnánk, s azt is izgalmas lenne kipróbálni, hogy a tantermi közeg mellett vajon színházi keretek között is működik-e a program. A Tiszavirág témája nem könnyű, de mindenkit érint. Úgy hiszem, bátor vállalása e sokrétű kérdéskörnek, melyről itt is beszélni kell, hisz a jó színház a jelen problémáiról szól.

 

Csató Andrea