A nagyi sötétítőfüggönye volt az első színházi kelléke. A vöröses drapéria mögül kilépve, széttárt karokkal, mosolyogva annyit mondott: Ta-ra-ra-rammm! Tudniillik beszélni még nem tudott. Tíz hónapos volt csupán. Így játszott színházasdit a pelusos lurkó, s aratott vastapsos sikert családtagjai körében. Tatai Gergő azóta meglelte helyét a színpadon. 25 éves, és rengeteg mondandója van a világnak. A Pécsi Harmadik Színházban érett színésszé, a manapság oly népszerű kocsmai költészetet, a slam poetryt sem középiskolás fokon műveli, s persze ír is. Súlyos betegsége rádöbbentette: csak úgy érdemes élni, ha élvezzük a létezés minden pillanatát. Sosem szeretne felnőni igazán, mert akkor elveszne belőle valami. Valami, ami a játékhoz, s a túléléshez kell.
– Első osztályos koromban határoztam el, hogy színész leszek, addig a természetfilmek bűvöletében a tengeri állatokért rajongtam, különösképpen a kardszárnyú delfinekért. Annak, hogy végül nem tengerbiológus lettem, persze, több oka is van – meséli Tatai Gergő. – Nem voltunk egy gazdag család. Amikor az osztálytársaim már a számítógépük billentyűit püfölték, nekem a könyvek maradtak. Imádtam olvasni. Az iskolai kötelező irodalomban is egy-két évvel mindig előrébb tartottam. Nyaranta napokig alig ettem, annyira lekötöttek a könyvek. A versmondásba akkor habarodtam bele, amikor szavalóversenyekre kezdtem járni. Kortársat és klasszikust egyaránt szívesen mondtam, József Attila költeményeivel több országos versenyt is nyertem. A zeneisége mindig rabul ejt. Számomra a szövegekkel való első találkozást ez határozza meg.
– Játszol hangszeren?
– Bármelyiket megszólaltatom, csak mások nem szívesen hallgatják. De sosincs hozzá későn, édesapám most, ötvenéves fejjel kezdett el gitározni. A nagypapámról őrzök egy fényképet, amin Kukorica Jancsiként, huszárruhában feszít, a régi barcsi kultúrház színpadán. Sajnos, én énekelni egyáltalán nem tudok.
– A barcsi gimnázium drámatagozatáról egyenes út vezetett a világot jelentő deszkákra?
– Inkább cikcakkos volt az az út! Érettségi után jelentkeztem a színművészeti egyetemre, de nem volt szerencsém, aznap senki nem jutott tovább. Megpróbáltam a kaposvári színházhoz bejutni, ott a cél előtt, a harmadik rostán hullottam ki. Gondoltam, ha minden kötél szakad, Pécsre jelentkezem a bölcsészkarra, ám Kaposváron találkoztam egy nagyon kedves lánnyal, aki a budapesti Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola színész szakképzésére járt, s biztatott, hogy próbáljam meg ott a pótfelvételit. És sikerült!
– Ezek még nem nagy vargabetűk.
– A hajtűkanyar csak most jön! Hároméves az iskola, de alig két évet tudtam csak ott tölteni, haza kellett jönnöm Barcsra, hogy dolgozzak, pénzt keressek. Postás lettem és favágó. A színjátszás csak annyiban maradt része az életemnek, hogy visszajártam egykori középiskolámba, s amit a fővárosban tanultam, igyekeztem átadni a drámatagozatosoknak. Reggel hatkor kimentem az erdőre, fél kettőig vágtam a fát, aztán rohantam hozzájuk.
– És a sors ismét közbeszólt…
– A Pécsi Harmadik Színház egyik Örkény-bemutatójára jöttek a barcsi diákok, s akadt még egy hely a buszon. Velük tartottam. Remek előadás volt, az ,,E kor nekünk szülőnk és megölőnk”. Utána beszélgethettünk az alkotókkal, s miután több szereplőtől is hallottam, hogy nem diplomás színészek, ezen felbátorodva bekopogtam Vincze János igazgató úrhoz, elmondtam neki, ki vagyok, s hogy színész akarok lenni. Említette, terveznek egy ifjúsági előadást Háy János: Völgyhíd című drámájából, s majd értesítenek. Eltelt egy hónap, kettő, három, már tűkön ültem, reménykedtem, elkeseredtem – közben vágtam a fát –, s amikor már majdnem teljesen lemondtam róla, akkor jött a telefonhívás, hogy másnap meghallgatás!
Völgyhíd – Fotó: Komjáthy Máté
– Kiválasztottak a Harmadik fiú szerepére.
– Boldog voltam! Alig vártam a műszak végét, vonatra ültem, s irány Pécs, a színház, a próba! Nagyon rendesek voltak a favágó brigádban a társak, látták a lelkesedésem, és sokszor korábban is elengedtek.
– De ez a csoda is csak három napig tartott.
– Mindössze kétszer tudtam színpadra lépni az előadásban. Voltak fájdalmaim, sérvre gyanakodtam, de csak a bemutató után mentem orvoshoz. A diagnózis durvább lett: rosszindulatú hererák, több áttéttel. A vesém mellett találtak egy nagyobb nyirokdaganatot, ami miatt a műtét után azonnal kemoterápiát kellett kapnom. Pécsett műtöttek, de a kezelésre Budapestre jártam négy hónapon át, mert itthon sokat kellett volna várom rá, s azt mondta az orvosom, annyi időm nincs. 22 éves voltam.
– Drámai helyzet. Mi adott erőt?
– Édesanyámékat azzal vigasztaltam, hogy ez is csak olyan, mint a megfázás, ugyanúgy ki lehet belőle gyógyulni. Tartanom kellett bennük a lelket, mert eléggé összetörtek. Visszagondolva, nagyon sokat kaptam ettől a betegségtől. Azelőtt folyton szorongtam, és nem mondtam ki a véleményemet, ha az ütközött másokéval. A kemón megismertem egy idősebb férfit, ő tanácsolta: ha sírnod kell, sírj, ha nevetned, akkor nevess, vagy ordíts, ha úgy érzed, muszáj. Megfogadtam. És írtam. Naplót terveztem, de versek lettek belőle. Szerencsére. Mert Csernák Samu zeneszerző barátom, akivel együtt dolgoztunk a Völgyhíd előadásban, összeismertetett Tengler Gergellyel – ő mesélt nekem először a slam poetry műfajáról, ami nagyon izgalmasnak tűnt számomra: egy adott témára kell írni, 3 percben, s azt előadni. Elmentem a Nappaliba, ahol havonta találkoznak és versengenek a slammerek, s már az első alkalommal harmadik lettem.
– Ettől kezdve nem volt megállás, országos bajnok lettél, ismert és elismert slammer vagy.
– De nem csak szólóban nyomom. Amikor kiderült, hogy ennek társas változata is létezik, a team slam, nem volt kérdés, hogy a két TG, azaz Tengler barátom és jómagam, ebbe közösen vágunk bele. Bla Bla Baal néven, tavaly megnyertük az országos bajnokságot.
– Mitől vagytok ilyen sikeres páros?
– Nem tudom. Működik a kémia. Ő 33 éves, én 25 vagyok. Sokáig laktunk együtt, nagyon jól ismerjük, fél szavakból is megértjük egymást, sőt, szavak nélkül is ,,beszélgetünk”. Ő a Napherceg, én vagyok a Holdkobold. Egy kedves képzőművész barátunk a fellépőnevünkre utalva készített nekünk egy különleges gyűrűt: azt szimbolizálja, hogy a Nap és a Hold egybeér, mintha a földgömb lenne. A legtöbb slammer beleveti magát az aktuálpolitikába, mi ettől igyekszünk távol maradni. Inkább magunkról vagy olyan témákról szólunk, amelyeket meg akarunk osztani másokkal. Ezért ki is lógunk kicsit a sorból. Egyesek szerint azért szeretnek, mert nem értenek minket…
– Talán filozofikusabbak vagytok az átlagnál?
– Részben. Én egyébként nagyon szeretem Nietzschét, Kantot, Freudot. Izgalmas olvasmányok.
– És nehezek!
– Számomra nem annyira. Azt szoktam mondani: ha az első fejezetet elolvasod, akkor az összes többit is elolvastad már. Mert föltesznek egy kérdést, válaszolnak rá az első fejezetben, aztán a többi 300 oldalon csak ezt részletezik.
Piszkavas – Fotó: Tóth László
– Most épp mit olvasol?
– A Száll a kakukk fészkére című regény szerzőjéről, Ken Keseyről szóló könyvet. A Woodstock időszakába kalauzol, amikor Kesey és barátai körbeutazták Amerikát, mindenütt felléptek, bolondoztak, és közben sokszor meggyűlt a bajuk a rendőrséggel. Vidám Kópéknak nevezték magukat. Mi a barátaimmal ugyancsak egy ilyesféle ,,hippi kommunában” élünk. Az albérletünkbe mindennap feljönnek annyian, hogy az összes pótmatracunk előkerül: fiatal zenészekkel, szobrászokkal, festőkkel váltjuk meg a világot az éjszakába nyúló beszélgetéseken. Akinek épp van pénze, az gondoskodik arról, hogy a többiek se haljanak éhen-szomjan. Az benne a csodálatos, hogy ha tízen vagyunk egy szobában, s mindannyian mást csinálunk, akkor is tudunk közben egymásra figyelni.
– Kanyarodjunk vissza a színházhoz! A betegséged miatt egy teljes évet ki kellett hagynod, aztán a Piszkavas előadásban formáltál meg remekül egy ír fiatalt, most pedig főszerepet játszol Émile Ajar: Előttem az élet című regényadaptációjában. Így lett pár év alatt a Harmadik fiúból első.
– Óriási meglepetésként ért, hogy Vincze János rám osztotta Momo szerepét. Ez a tizennégy éves arab fiú meséli el a maga gyermeki bölcsességével azoknak az életét, akik között ő is felnőtt a társadalom peremén. Nagyon szeretem játszani, pedig nem könnyű, mert folyamatosan váltanom kell narráció és megelevenedő színpadi játék között, vagyis a történetmesélésből át kell lépnem – legtöbbször a szó szoros értelmében egyetlen lépéssel – egy teljesen másfajta érzelmi hőfokú jelenetbe úgy, hogy az hiteles legyen. A színészetben épp az a fantasztikus számomra, hogy a szerepeim révén olyan történéseket, érzelmeket élhetek meg, amelyeket a való életben nem. Én a színpadon nem eljátszani akarom, hogy vagyok valaki, hanem megélni szeretném. Még akkor is, ha így nehezebben zökkenek vissza a hétköznapi életbe az előadás után, és órákon át pörgök, nem tudok lenyugodni, vagy épp magánéleti veszekedéseim adódnak miatta.
– Túlzás nélkül állíthatjuk: nagy sikerű előadás ez, szeretik a nézők, a tapsból, gratulációkból, elismerő szavakból ezt magad is tapasztalod.
– Zavarban is vagyok tőle! A kritikából építkezem, mert tanulok belőle, a dicsérettel nem tudok mit kezdeni. Persze, nagyon örülök neki!
– A korodnál fiatalabbnak mutat a fizimiskád. Ez nem skatulyáz be?
– Remélem. Nem tudom. Majd 80 éves koromra kiderül. A Piszkavasban az ír fiút szakállasan játszottam, Momo szerepéhez azonban le kellett borotválnom. Egyből el is kérték a boltban a személyimet. Sőt, az egyik előadás után odajött hozzám egy kedves hölgy, és megkérdezte: ,,Fiam, te tényleg tizennégy éves vagy?” Néha igen. Én sose akarok felnőni teljesen.
– Ezért írsz meséket?
– Bizony! Amikor megismertem életem szerelmét, egy lazulós estén, a kanapán heverve meglátott minket egy barátom, és azt mondta ránk: az uralkodónő és az oroszlánja. Ez nekem nagyon megtetszett, s rögtön elindult a fejemben egy mesés történet. Tengler barátom benne a Nap, az ő barátnője a Nap sugara, s valójában a mi életünket írom meg kalandos mesékbe szőve.
– Szeretsz utazni?
– Mi az, hogy! Azt tervezzük a párommal, hogy augusztusban körbeutazzuk Európát a hüvelykujjunk segítségével. Mármint stoppal. Franciaországig, Olaszországig szeretnénk menni, sokat nézelődni, múzeumokat látogatni. Jó lenne egyszer eljutni a világ minden tájára, de tényleg mindenhová!
Előttem az élet – Fotó: Tóth László
– A színház nyári szünetében mit csinálsz még?
– TG barátommal a Zsolnay Fényfesztiválon lépünk föl három alkalommal a Király utcában, július végén pedig Orfűn lesz egy slam-premierünk, méghozzá az első országos slam táborban, ahol három nap alatt ötven program zajlik majd: workshopok, versenyek, koncertek, elsősorban a középiskolás korosztálynak.
– A te napjaid hány órából állnak?
– Úgy 48.
– Elárulod a titkát?
– Kávé. Nagyon sok kávé.
– Tíz-húsz év múlva miként képzeled az életed?
– Nem tudom, hogy a pályán leszek-e még, vagy milyen módon lesz az életem része a színpad, de addig szeretném eljátszani Dosztojevszkij művében, az Ördögökben Sztavrogint és Tasnádi István különös Kohlhass-történetében, a Közellenségben a Csődört. Mióta különböző művészeti ágakban alkotó barátokat szereztem, akikkel nagyjából egy srófra jár az agyunk, s ugyanazt akarjuk, csak más-más eszközökkel, azóta vágyom egy ,,összművészeti garzont” működtetni, ahol egy fedél alatt alkothatunk: az egyik műteremben festők és szobrászok dolgoznak, a másikban muzsikusok próbálnak, mi meg jó kis szövegeket írunk. És persze szeretném elvenni a barátnőmet, aki képzőművésznek készül, és jó lenne ikreket nevelni vele: egy fiút és egy kislányt. De mire megszületnek, szívesen élnék társadalmon kívüli életet egy tanyán, erdő szélén, patak partján, önfenntartó gazdaságban, ahol növényt termesztünk és állatokat tartunk.
– Romantikus elképzelés.
– Talán menekülés a mából. Kiváló zajzenész barátommal ötletelünk már egy ideje arról, milyen drámát kellene írnunk. Egy ember fejében fog játszódni, legfeljebb öt szereplője lesz, akiknek feldobunk egy pofonegyszerű, eldöntendő kérdést, és meglátjuk, mihez kezdenek vele, meg egymással. Szóval, abszurd dráma lesz, ami ma nagyon aktuális, mert a világunk is elég abszurd. Úgy lehet csak elviselni, hogy vagy nevetünk rajta, vagy fityiszt mutatunk neki. Én nevetve szeretek fityiszt mutatni!
Csató Andrea