„Mindig nulláról indulok”

Megrendülten értesültünk a hírről, hogy 2019. december 31-én elhunyt Werner József, aki 1978 és 1995 között a Pécsi Nyitott Színpad, majd a Pécsi Harmadik Színház több előadásának díszlettervezője volt. Az ezredfordulón egy színházi kiadványhoz készült, még nem publikált beszélgetéssel búcsúzunk tőle.

– Vincze Jánossal szerencsés véletlen folytán ismerkedtem meg, és nagyon gyorsan aktív munka- és baráti kapcsolat alakult ki köztünk – mondja Werner József, miközben hellyel kínál gödrei házának konyhaasztalánál. – A János vezetése alatt működő Ötszázas Színpad Babits Mihály: Jónás könyve című rockjátékára Pilinczes József barátom vitt el. Nagyon tetszett az előadás. Én, aki festettem, rajzoltam, és kőszínházi produkciókat néztem többnyire, megfogott e szabadságot és erőt magában hordozó színházi nyelv (Grotowskié), és az ehhez társuló Babits-mű mély filozófiája.

– Rövidesen tervezőként debütált.

Arany János: Pázmán lovag című vígballadájához saját kezűleg készítettem a díszletet, a jelmezeket pedig a szüleimmel együtt varrtuk meg. Az előadással egy országos fesztiválon I. díjat nyertünk, és a zsűri kiemelte, hogy a látvány milyen jól szolgálta az előadást. Ettől kezdve folyamatos tervezői munka kezdődött! Megszületett az igény, hogy jobb feltételeket biztosító intézményt keressünk. Ekkor épült meg a Ságvári Endre Művelődési Ház új színházterme, amelyet az uránbánya tartott fenn. Vincze Jánossal, Pilinczes Józseffel és Muschberger Ágnessel elmentünk az igazgatónőhöz, hogy szeretnénk itt színházat csinálni. Örömmel fogadtak minket. A Tanárképző Főiskoláról is toboroztunk tagokat a csapathoz, így jött létre a Pécsi Nyitott Színpad. Én terveztem azt az emblémát, amely elkísérte a társulatot egészen a Harmadik Színház megalakulásáig.

– Nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor Örkény István művéhez nyúltak.

– Jánost régóta foglalkoztatta már a Pisti a vérzivatarban, ebből kezdtünk el stúdiógyakorlatokat végezni. Hamarosan kialakult a csapaton belül egy erős mag, belőlük választotta ki Vincze a szereplőket. Úgy 20 főből, egészen különböző egyéniségekből jött össze a társulat, mégis nagy volt az egyetértés, valószínűleg az ő pedagógiai érzékének köszönhetően. A munka és a színház bűvöletében éltünk. Éreztük, hogy jó, amit csinálunk – belülről fakadó, euforikus érzés volt, de nem ájultunk el magunktól. A Pisti díszlete: a szívem csücske. Ezzel az előadással tanultam meg mindent a színházi tervezésről, kivitelezésről. Meg is küzdök azóta ezzel a mércével – remélem, többnyire sikerrel.

– Örkény darabjában mi volt az Ön számára szakmai kihívás?

– A feladat nehézsége és nagyszerűsége ugyanabban rejlett: egy képbe kellett tömöríteni húsz-harminc helyszínt, s közben kiszolgálni az előadás funkcionális követelményeit úgy, hogy az összhatás atmoszférájában hordozza egy ,,kitágított”, egyetemes tér szimbólumát.

– Miként írható le ez a látványvilág?

– Négy nagyméretű csőállványon vitorlaszerűen kifeszített, kerekeken gördülő paraván osztotta a játékteret más és más formára. Középen, hátul, mintha felénk közeledne, egy fekete halottaskocsi volt a díszlet központi eleme – az előadás szerves részeként, ha kellett, hentesüzletté, óvóhellyé, városnéző busszá vált, a groteszk helyzeteket erősítve. Emlékszem, az is eléggé bizarr szituáció volt, amikor a város egyik végéből a másikba, a rendőrség által megszabott útvonalon, az éj leple alatt toltuk át Vincze Jánossal és Pilinczes Józsival azt a fiákert, amiből a halottaskocsit csináltuk. Megálltunk minden, nyitva lévő talponállónál – volt ahol csak vicceltek velünk, másutt itallal kínáltak. Lejött hozzánk egy álmatlanságban szenvedő irodalmár is, mert amikor kinézett az utcára, nem hitt a szemének. Órákig beszélgettünk; már hajnalodott, amikor a színházhoz értünk a kocsival. Legalább tíz Örkény-egypercest éltünk meg ezen az éjszakán… Érdekes történet volt az is, amikor Jánossal elmentünk az Örkény-villába Radnóti Zsuzsához, az író özvegyéhez és hagyatékának gondozójához, hogy meghívjuk a bemutatóra. Ő épp Amerikába készült, s egy gépelt átvételi elismervényre adta át nekünk a világhírű Örkény-előadások eredeti plakátjait, fotóit és a Fekete Humor Nagydíjat, amiből csak pár darab van a világon. Az íróhoz méltó, rangos kiállítást rendeztünk az anyagból. A bemutató hatalmas sikert aratott. Radnóti Zsuzsa is eljött, s később a színikritikusok színe-javát is magával hozta. Óriási elismerés volt, amikor egyikük azt írta: ebben a díszletben a világirodalom összes drámáját el lehetne játszani!

– Ön szerepelt is az előadásban.

– Igazán felemelő érzés volt, hogy én nyitottam ki az író Pisti előtt a nagy falakat, a színpadi teret, ugyanis a darab szerint Volentik bácsi kiviszi őt a vízre csónakkal, s ahogy távolodunk a parttól, Pisti többször is megkérdezi: ide lehet-e még látni? A mi előadásunkban, amikor a játéktér már teljesen nyitott volt és fényárban úszott a színpad, akkor válaszoltam azt, hogy ide már nem. Húzza be az evezőket, megpróbálok egy kicsit a vízen járni – mondta erre ő, és határozott léptekkel végigment a színpadon. Ezzel a rendkívül erős képpel, a színház mint vízenjárás metaforával kezdődött az előadásunk – a rendező és a társulat részéről ez a gesztus nem közönségpukkasztás vagy nagyképűség akart lenni, hanem a színház iránti alázatunk és alkotási vágyunk kifejeződése. Aki megmártózott ebben az alkotói hangulatban, az igyekszik ezt élete végéig megőrizni.

– Később létrejött egy ugyancsak öntörvényű előadás, szürreális díszletek között.

Pilinszky János: Gyerekek és katonák című darabja a Pécsi Nemzeti Színházzal közös produkció volt. A játéktér mennyezete egy szülés utáni női nemi szervet jelképezett. A nézőtérre ráépült egy naturális ágy, amelyben egy nő vajúdott, a jobb oldalon egy hatalmas ajtó csupasz izzóval, s több köbméter homok folyt be a színpadra. Középen petróleumlámpák által átszelt, repedt asztal; balra fenn Schaár Erzsébet ajtajai. A díszlet oldala mindenhonnan átjárható, bebillenős falakból állt. Hátul középen egy hatalmas, áttetsző élőkép (Hitler a vezérkarral, amint a világtérkép fölé hajol). Egy kisgyerek feltartott mostanciával megy fel a jeges lépcsőn a végtelenbe… Nagyon szerettem ezt a munkát, pedig sok nehézséggel kellett megküzdenünk a próbák folyamán, és valódi tragédiaként ért minket, hogy Pilinszky közvetlenül a bemutató előtt meghalt.

– Országos visszhangot kiváltó előadásként született meg később a Csirkefej, melynek sajátos játékteréről az író, Spiró György is elragadtatással beszélt.

– 1988-at írtunk. Jánossal akkor már nagyon hasonló formanyelvet beszéltünk. A Csirkefej játéktere egy üres betonudvar volt, tele szeméttel: lemezteknővel, fejszével, törött fali porolóval. Minden itt zajlott. Az ajtók csak résnyire nyíltak, nem láttunk be egyik ajtó mögé sem, hanem maguk az ajtók voltak mikroreálisak, vagyis olyanok, mint az az ember, aki mögöttük él. A Nőé fehér volt, rajta névtábla állt. A Vénasszonyé sok réteggel festett, a Tanáré barna, katedraszerű, az Apáé szürke lemezajtó, ami döng. Spiró György valóban nagy elismeréssel szólt róla, de nemcsak a játéktérről, hanem a színészi teljesítményekről és Vincze János dramaturgi, rendezői erényeiről is. Gondolom, ezek a munkák közrejátszottak abban, hogy elég hamar hívtak más teátrumokba is dolgozni.

– A színházi legendárium előadásokon adódott váratlan helyzetekről is szól…

– A Halleluja egyik jelentében a Lebovicsot játszó Újvári Zoli állt az iskolapadon, meggyújtott egy Népszabadságot, és azt fáklyaként tartva rohangált, miközben azt énekelte: Ég a város, ég a ház is… Egyszer a ravatalszerű díszlet függönyrojtjai lángra lobbantak. A díszítő lélekjelenléte mentette meg a helyzetet: fölrohant, letépte az égő függönydarabot (mindezt takarásban, vagyis a közönség semmit sem látott az akcióból), az leesett, Újvári Zoli jól megtaposta, s a tűz elaludt. A nézők aznap este azt hitték, mindez eredetileg is benne van az előadásban, sőt, egy kritikus külön meg is dicsérte e hatásos rendezői megoldást.

– A tűzhaláltól eltekintve, mennyire maradandó a díszlettervező munkája?

– Manapság minden előadásról készül videofelvétel, így megörökítődik. Régi munkáim a nézők emlékezetében élnek, s talán egy-két makett is megmaradt. Meg a nevem a plakátokon, amiket édesanyám összegyűjtött.

– A Kornis-darab után négy év szünet következett, már ami a pécsi munkálkodását illeti.

– Az 1991-es Halleluja után ismét Örkény-műre, a Tótékra hívott János. Nagyon örültem neki, bizony megdobbant a szívem. Amikor elkezdtünk dolgozni, egy-két óra múlva úgy éreztem, mintha soha nem jöttem volna el.

– Mennyire kiszolgáló művészet a díszlettervezés, illetve mennyire autonóm?

– Azért szeretek Jánossal dolgozni, mert neki már az elején konkrét elképzelése van az előadásról. Ami fontos, megbeszéljük, én elolvasom a darabot és vázlatokat készítek. Ezek közül ő kiválasztja, amelyik a legjobban tetszik neki, s arról makettet csinálok. Amikor János egy tervet elfogad, a részletek kidolgozásában szabad kezet kapok, ami lassan, fokozatosan nyeri el végső formáját, a munka közben felmerülő igények alapján. A Pisti a vérzivatarban esetében viszont az történt, hogy vittem az ötletem, amit ő elfogadott és ,,belerendezte” a darabot.

– Az Ön számára mi jelenti a sikert?

– Én nem úgy dolgozom, hogy kitalálok formai megoldásokat, és várom, mikor, melyik előadásban süthetem el ezeket az ötleteket. Ha kell, többször is elolvasom a darabot, és csak azután kezdek munkához, ha tökéletesen megértettem azt. Mindig nulláról indulok. A kritikákban általában röviden, de jót írnak, például: ,,erős atmoszférateremtő, funkcionális díszletet láttunk”. Nekem elég, ha úgy vélik: a darabot szolgálta. Hiszen az előadás nem a díszletről szól, hanem a műről, meg a színészekről. Mióta csökken a színházi felkérések száma, pótcselekvésként egyre többet festek, rajzolok. Ezekből a munkákból egy teljesen más világ, más ember bontakozik ki, mert kiélhetem bennük mindazt, amire a színház nem ad lehetőséget.

– Szívesen vállalna újabb munkát a Harmadik Színházban?

– Persze, boldogan jönnék! Azért is, mert ebben az épületben bárhova nézek, mindenütt ott van a kezem munkája, ismerem minden szegletét. No meg, aki egyszer megfordult itt, s magába szívta e színház szellemiségét, bármikor térjen is vissza, biztos, hogy  minőségi munkát igyekszik végezni. Ez lehet az egyik titka annak, hogy évtizedeken keresztül meg tudta őrizni magas művészi színvonalát. Régen a Nyitott Színpad előadásait Pécsett csak azután ismerték el, hogy országos sikert arattak. Remélem, ez mára megváltozott, és szeretném, ha való értékén kezelnék Vincze János színházát, produkcióit.

 

Csató Andrea


Do NOT follow this link or you will be banned from the site!