Iza színházban járt: A repülés boldogsága, avagy Uránvárosban áll egy színház

vasárnap, 16 december 2018 11:47

A repülés boldogsága, avagy Uránvárosban áll egy színház….

„Nagyon jól tudja az Uránváros

Hogy rövid az élet s a határidő záros

De egyetlen éjjel az Olimpia bárban

Megkapok mindent mit az élettől vártam.

” (Cseh Tamás: Hová megy ma éjjel az Uránváros)”

2018. december 12. napján premier volt a Pécsi Harmadik Színházban. Vincze János rendező állította színpadra Schwajda György: A szent család című komédiáját. Most nem kritikai írás következik, az majd később, a Criticai Lapokban. Lehet, hogy Vári Éva 2017 nyarán tért vissza Pécsre, de haza ezzel az előadással érkezett, most. Ez a szerény, uránvárosi intézmény kellett ahhoz, hogy újra lássuk Vári Éva mire képes, ha színművész énjétől valaki akar valamit.

A Pécsi Harmadik Színház a Hajnóczy utcában van, a pécsi uránbányászoknak épült házgyári panellakások sűrűjében. Vincze János hozta létre 1986-ban, s tartja életben – küzdelmek árán

– azóta is. Mondhatni alternatív színház, a kortárs magyar dráma műhelye. Az elmúlt három évtizedben majd tucat előadásuk kapott meghívást országos színházi találkozók programjába. E produkciók harmadának főszereplője Vári Éva volt, legutóbb 2003-ban, a Macskajáték Orbánnéját bízta rá Vincze. Merthogy mindig ő hívta „haza” a már a fővárosba szerződött színésznőt, egy-egy vendégjátékra.

Itt és most gondolatok, érzések következnek a bemutató körül, a cselekvő színházi akarat erejéről. Ezeknek – talán – nincs helyük egy előadást elemző írásban.

Kezdem azzal, hogy évi 120 színházi előadásra is eljutok talán, de ilyen részletekben gazdag – még a díszletfal legfelső csücskére és a stelázsi legalsó polcának hátsó sorára is kiterjedő – kellékezést, díszletet régen láttam. Az előadásban nincs vetítés, hologram, süllyesztés, levegőbeszálldogálás, zsonglőrködés, csili-vili látványelemek. Ezt kiváltandó van viszont: értelem, érzelem, figyelem, igényesség, alaposság. Olyan színpadi képvilág, ami önmagában elmesél korokat, sorsokat.

Vincze János kézjegye az irodalmi alapanyag értő kezelése, a pontos, átgondolt dramaturgiai munka. Ami kimaradt, okkal maradt ki, ami bekerült, okkal került be. Elhagyott monológok és leheletfinom aktualizálás. Egy reklámfoszlány, egy mozaikszó és a történet máris kortalan, aktuális mondanivalóval.

A főszereplő Vári Éva, aki művészként akkor tud szárnyalni, ha hisznek benne. Budapesten az elmúlt tizenöt évben inkább – ahogy MGP írta – „kritikával be nem fogható” színművek és rendezéssel kacérkodó színészkollégák keresztezték útját. Majdnem mindig önmagából, önmagától kellett felragyognia. Ez annak dacára igaz, hogy remek lehetőségeket is kapott. (Örömforrásnak ott voltak a monodrámái: Piaf és Rose.) Felelősen, benne gondolkodó színházvezetőkben, „belélátó” rendezőkben volt a hiány. Elfásulni, megcsömörleni lehetett ebben a munkában, mégsem látszott soha rajta, hogy pénzért dolgozna. Ő a színpad megszállottja, így hosszan nem fáradt bele. Megállás nélkül, keményen dolgozott, sok színpadi sikert tudhat maga mögött.

Kivételek azért akadtak. Egyikük Vincze János, aki mindvégig „látta” őt, egyedi karakterét, művészi erejét, tudását. A Boldogtalanok Húbernéja, a Tóték Mariskája, a Kvartett Felesége és a Macskajáték Orbánnéja után most ötödik közös munkájukba vágtak bele ők ketten: A szent család anyafigurájába.

A színésznő másfél évtizedes csipkerózsika álomból ébredt. Újra valami rendhagyót kellett teremtenie. Nem a megszokott szerepköre, nem a megszokott eszközök. Nem mulattatnia kellett, lehetett tragikomika. Megint a nehezebb utat választotta. Az anyafigura nem az élettől, körülmények hatalmától gonosszá vált proli asszony. Más, szofisztikáltabb, törékenyebb, összetettebb. Örömmel játszik, szemmel látható, hogy a szerepről, a karakterről millió dolog jutott az eszébe. Van az előadásban Vári-féle hozzáadott érték, kihallani a művész saját sorait. Akárcsak Piaffal és Rose-al, mondanivalója van a figurán át. Társadalmi, magánéleti egyaránt. Egy-egy jelenetben zavarba ejtően személyes, önreflektív. Furcsamód, játéka egyszerre intellektuális és ösztönös. Magától értetődően illeszkedik a színészcsapatba, nem számít hol, milyen körülmények között. „Okmánybélyeg méretben is a tőlem telhető legjobb szinten.” (Dajka Margit.) Ezt a képességét persze tökélyre kellett fejlesztenie a fővárosban.

Esszenciája ez a szerep a színész és a rendező húszéves „együttjátszásának.” Benne felvillan egy-egy pillanat a korábbi szerepekből. Orbánné vizes borogatása a fej körül, a Feleség hátjátéka az ajtóban lánya elűzésekor, Mariska aggódása, nehogy a Nagyfiú a törött székre üljön. A múltból építkezve alkot a színész, többet, újat. A nézőtérről mi már csak az eredményt látjuk, nem tudjuk mibe került a színpadi „repülés” boldogsága.

Az előadás egyben mini színháztörténet. Megjelenik a „pécsi színház” harminc éve, Vári Éva és Füsti Molnár Éva színpadi kettősében. A Kander-Ebb musicalek: Velma Kelly és Roxie Hart, Anna és Angel. A közös színpadi múlt T. Williams, Vitrac, S. Maugham, Füst Milán, Szép Ernő darabjaiban. A Görkorcsolyapálya című musicalben pont ilyen cinkos egyetértésben nevetgéltek ők a színpadon, ahogy most a darab cselekménye szerint Mindszentek napján a gyertyát gyújtják együtt. Csak ott, akkor még nem a halottakra emlékeztek, hanem éppen marihuánát szívtak.

Számomra eddig ez az éved legösszetettebb színházi élménye. Mert a színházban mégiscsak a színész a legfontosabb, nem a technika és a semmit valaminek eladni akaró szemfényvesztés. Pécs, Uránváros, Pécsi Harmadik Színház kisszínpada. Eddig kellett jönnöm, hogy Cseh Tamással szólva, „kapjak meg mindent, amit a színháztól várok”.

Ráadásul, a fennmaradásért való küzdés dacára, Vincze János rendező üzenete pozitív. Mindig van kis remény. Honthy Hanna még mindig szól a rádióból és a színpadi egér is életben marad.

(Toldy Miklós felvétele.)