gyermek főhős eleinte narrátorként értékel, majd egyre inkább
részese lesz a történetnek.
Egy kicsit félve nézem meg mostanában az olyan színdarabokat,
melyek film, vagy könyv színreviteléből készültek. Divat lett ugyanis
ez a módi, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a film sokat veszít így a
látványából, a könyv a gondolatiságából, a darabokból pedig
többnyire hiányzik a színjáték dialógusainak, jeleneteinek
dinamikája. Most azonban történt valami, ami egy kicsit javított
nálam az összképen.
A Harmadik Színház új bemutatójában, Émile Ajar: Előttem az élet
könyvének színpadi adaptációjában ugyanis pontosan megkapjuk
az eredeti kőkemény szöveget, amint egy koraérett 14 éves gyerek
értékeli az életet, méghozzá egy kiöregedett örömlány és egy
csúcskorában lévő transzvesztita társaságában érzelmeik,
gondolataik szűrőjén át. Középiskolás koromban az egyik kedvenc
regényem volt az Ajar-mű, szóval meglehetősen kritikusan figyeltem
az eseményeket, ám a darab minden tekintetben bizonyított.
A történet a periférián élő, nem szokványos emberek kapcsolatait
fűzi fel – zsidó, muzulmán, transzvesztita, szajha mindennapi
szenvedéseit, küzdelmes életét –, melyet a kis Momo, a gyermek főhős eleinte
narrátorként értékel, majd egyre inkább részese lesz a történetnek,
végül már az ő szemén át érzékeljük, hogy mi is az élet értelme.
Nemcsak a szöveg, a könyv hangulata és stílusa is visszaköszön,
miközben az ember egy kis számvetésre kényszerül, és gyakran
kell a zsebkendőjéhez nyúlnia, mert süt a színpadról, hogy nem
érdekes, ki milyen üldözött kisebbségből, megvetett közegből
érkezik, az életben csak a szeretet számít, azt kergeti mindenki.
S van, ki ösztönösen rátalál és jól él vele, más egész életében
hiába keresi, pedig a jó szándéka megvan hozzá, és akad olyan is,
aki csak önmagát szereti, így előbb-utóbb el is nyeri méltó
büntetését.
Persze kevés lenne a jó dramaturgia és rendezői munka, a
Harmadik darabja attól ilyen ütős, hogy a négy szereplő (Füsti
Molnár Éva, Götz Attila, Tatai Gergő, Bánky Gábor – de ez nem játékerősségi sorrend) döbbenetesen jó a maga karakterében.
Olyannyira, hogy érdemes négyszer megnézni a színjátékot, és
mindig csak az egyikükre koncentrálni.
Mészáros B. Endre (Dunántúli Napló) 2017. 05. 05.